CrystalWood without costume
Yuko in formal dress1968. szeptember 2-án születtem, az Amerikai Egyesült Államokban, Detroitban. Anyám mutáns képességek birtokosa, apám "átlag" ember. Megismerkedésük története nagyban befolyásolta azt, hogy a Xavier Iskola tagjává váltam 1980 telén. Anyám és apám első találkozása majdnem tragédiába fulladt, s akkor én sem lehetnék itt, ahol vagyok.
Anyám képes az emberek testét irányítani, úgy, hogy tudatuk teljes mértékben megmarad. Vagyis végig tudatában vannak a cselekedeteiknek, s annak, hogy azokat nem ők végzik. Anyám, Mizuki nehezebb helyzetben volt fiatal korában, mint én most. Üldözték, bántották, ha kiderült, hogy nem része a többségi társadalomnak, vagyis más. Kezdetben nem, s csak később is nagyon nehezen tudta képességét uralni. Gyermekkorában olykor bántotta játszótársait, akaratán kívül. Ha komolyabb stressz érte, pillanatnyi időre képtelen volt kontrolálni a képességét. Pár másodperccel később már tudatosan képes volt irányítani erejét, azonban volt olyan eset, mikor már késő volt. Egyik alkalommal, mikor egy rablótámadás során végig nézte, hogy földön fekvő apját halálra rugdossák, a felgyülemlett félelem, izgalom és düh a két támadó életét követelte (, holott valamennyire addigra – 18 éves volt ekkor – megtanulta képességét irányítani, s csak igen szélsőséges helyzetben alkalmazta, és még ritkábban fordult elő, hogy ,,rosszul sült volna el”). A történteknek két szemtanúja is volt, így a dologra igen gyorsan fény derült. Anyámat hamarosan a hadsereg pár katonája kereste fel. Köztük volt apám is.
Eleinte el akarták tüntetni a földfelszínéről, hisz képessége komolyabb következményekkel is járhat; emberi életek sokaságát olthatja ki, pusztán ráhatásával. Kiiktatására nem került sor azonnal, 1-2 évig raboskodott egy katonai bázison, majd fordult a kocka. Előnyösebbnek ítélték, hogy felhasználják képességét saját céljaikra. Anyám ekkor még irányítható volt, így a kezdeti tiltakozást követően szövetségessé vált. Ebben természetesen nem kevés behatása volt a ténynek, hogy az egyik rejtett bázison közelebbi kapcsolatba került pár év alatt apámmal. Apám, James kezdetektől érdeklődött iránta, így mindig nagyon megértő és segítőkész volt vele. A pár év alatt kialakult barátságból szerelem lett, s meggyőzte anyámat, hogy ez a leghelyesebb út, mert bár rossz dolgokat cselekednie, de jó ügyért, s a többség élete, jóléte többet ér a kevesebbekénél. (Azonban mind a kettejükben ott motoszkált egy hang, hogy mégse a leghelyesebb utat járják.)
A születésem e gondolatot csak megerősítette bennük. Világrajöttemkor apám már ,,nyugdíjas volt”, bár néha anyámmal együtt elszólította őket a "kötelesség". Viszonylag sokszor bíztak babysitterre. A képességem első megnyilvánulásának is ő, a "vigyázóm" volt szemtanúja. Nagyon megrémült, de anyám talán még inkább, mikor hazaérvén Mrs. Everett közölte vele, hogy igencsak furcsa dolgokat tapasztalt velem kapcsolatban. Ekkor 9 éves voltam. Anyám emlékek sokaságát élte át újra, s félelem költözött lelkébe. Apám pár napra rá ért csak haza, de ez idő alatt, mintha anyám 10 évvel megöregedett volna. Kiült arcára és testére is a félelem. Mrs. Everettnek már másnap felmondott, valami mondvacsinált indokkal.
Apám és anyám hetekig minden percüket velem töltötték. Kivettek az iskolából is, valami komolyabb megbetegedésre hivatkozva. Rengeteg helyre elmentem akkoriban velük. De olykor a nap kellős közepén, mintha egy villám csapott volna beléjük, hirtelen hazaindultunk. Ezen pár hónap alatt semmi különöset se érzékeltek, így körülbelül fél év után ismét a tanulói padban ültem. Azonban, anyámhoz hasonlóan, stressz hatására olykor elő-előtört az erőm. Eleinte nagyon nem értettem az egész folyamatát, okát, sőt féltem tőle. Majd elkezdtem érdeklődni, de sokáig titkoltam szüleim előtt, hogy foglalkoztat a különleges képességem, sőt pusztán a tényt is, hogy képes vagyok bizonyos dolgokra. Majd mégis egyik nap, a Mrs. Everettes eset után 2-3 évvel, előhozakodtam a dologgal. Anyám arcán megint a rémületet véltem felfedezni. Apám arcáról semmi sem tükröződött. Csak megfogta a kezem, s leültetett. Majd odahúzta anyámat magához, és átkarolta. Együtt, ketten mesélték el, ott, akkor a történetüket. Majd meghozták a döntést: a Xavier Iskola védőfalai közé küldenek. (Anyám a 9 éves koromban történtek után felvette valamilyen módon a kapcsolatot másokkal, akik szintén különleges képességek birtokosai voltak. Ily módon jutott tudomására, hogy létezik egy létesítmény.) Úgy érezték, hogy nem leszek biztonságban, s hogy ha a kormány megtudja mire vagyok képes engem is bekebelez, ahogy ez velük történt. Így 1980 őszén a Xavier Iskola tanulójává váltam.
El kellett fogadnom a döntésüket, de nagyon megviselt belül. Ugyanakkor nincs más lehetőségem, csak annyi, hogy elfogadom amit rám ,,róttak”. Ha pedig ezt a döntést hozták, akkor bizonyítani fogok nekik, hogy képes leszek uralni az erőm és jól használni. Be akarom nekik bizonyítani, hogy egy erős személyiség válik majd belőlem, mind lelkileg, mind testileg.
Ezért váltam olyanná, amilyen most vagyok. Képzem a szellemem és a testem egyaránt. Leginkább a tudományok világában érzem magam otthon. Ugyanakkor még így is számtalan feszültség gyűlik fel bennem, amit leginkább futással és lövészettel vezetek le. Nagypapám (apai ági) nagyon szeretett vadászni, s olykor én is elkísérhettem. Sokszor idegeskedett az öreg, de ott, a kezében a puskával, teljesen kisimult az arca és kitisztult a tekintete. Engem a pisztolyok vonzzanak leginkább, annyira, hogyha tehetem, akkor hetente legalább három alkalommal elmegyek légpisztolyos gyakorló pályára.
A környezetemtől – bizonyos csoportos feladatok esetén pl. – is elvárom, hogy az akadályok láttán ne ijedjenek meg, hanem ha kell, érzelmeiket félretéve cselekedjenek, a lehető leggyorsabban, a lehető legpontosabban. Csak tökéletesség – tökéletes feladatteljesítés – lehet a kitűzendő cél.
Valahol belül ugyanakkor néha dúlnak az érzelmek és az indulatok. Szeretem a szüleimet, de ha találkozunk – ha munkájuk engedi – próbálom magam közömbösnek tettetni. Nagyon félek, hogy egyszer úgy megszeretek majd valakit, mint ahogy a szüleim egymást, s onnantól képtelen leszek a legfontosabb dologra koncentrálni, a tökéletességre.