Tisztán emlékszem a pillanatra. Az égbolt szürke volt, a távolban mennydörgés morajlott. Szitált az eső, de ettől függetlenül is izzadtam a nyomás, és a felszerelés súlya alatt. Az egész város kijött a mérkőzésre, a rossz idő ellenére is megtelt a stadion. A lelátón legtöbben arra voltak kíváncsiak, hogy vajon milyen állapotban vagyok; hogy tért vissza sérüléséből Charlie Chambers, akit hónapokkal ezelőtt villámcsapás ért egy edzésen, miközben a csapattársait mentette. A szemtanúk és az újságírók szerint kész csoda, hogy túléltem. A ruha szinte lángra lobbant rajtam, viszont a kevéske égési sérülést és a másfél napos eszméletvesztést leszámítva nem esett komolyabb bajom. Az orvosok ennek ellenére a mai meccsig nem engedtek játszani. A csapattársak, a diáktársak, a drukkerek már mind visszavártak. Nem ment jól a csapatnak és remélték, hogy az előző idényben állami bajnokságot nyert irányítóval mindez majd megváltozik, és sikerülhet a címvédés. Jól is haladtunk. 24-17-re vezettünk a negyedik negyed közepén és most is nálunk volt a labda. Az utóbbi pár percben azonban egyre több volt a pontatlanság a játékomban. Idegesen méregettem az ellenfél játékosait, és közben fél szemmel az égboltot pásztáztam. Izgultam, mint még soha. A szívem vadul kalapált, arra gondoltam, hogy az égiek ezúttal nem fognak megkímélni. Félelmet és rettegést éreztem. Szerettem volna, ha lepereg a játékidő, mielőtt a vihar megérkezik, de még sok volt hátra, a távoli villanások pedig vészjóslóak voltak. A drukkerek közül többen már készülődni is kezdtek, de senki sem ment haza. 8 yard volt még hátra a célterületig. A játékot Hart Lee Dykes-ra hívtam, a csapat legtehetségesebb elkapója már többször is kihúzott a csávából a mai meccsen, megbízható célpont volt. Elindítottam a játékot, hallottam a védő játékosok zihálását, üvöltését, a sisakok csattanását. Hátra léptem hármat, mint általában, amikor közepes távolságra dobom a labdát. Megcéloztam Dykes-t és meglendítettem a karom, hogy útjára indítsam a játékszert...
Abban a pillanatban a távolban sárgás-fehér villanás vakított el, görcsbe rándultak az izmaim, a lendülő karom pedig mintha emberfeletti energiával töltődött volna fel, ahogy eldobtam a labdát csattanást, sistergést is hallottam. A földre vetettem magam, és még mindig nem láttam semmit, a fejem zúgott, a fülem csengett, a levegőben pedig ózon illatát éreztem. Azt gondoltam, hogy megint megtörtént, Zeusz lesújtott rám ismét...
Mire visszanyertem az érzékeim már fél térden voltam. Zavarodottan körbetekintettem, próbáltam megfejteni mi is történhetett. A stadionban csönd honolt. A lelátón mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Halk nyöszörgést hallottam nem is olyan messziről. Mikor odanéztem, láttam, hogy emberek egy csoportja egy földön fekvő játékost próbál ápolni. Az orvosok éppen most értek oda. Hart Lee Dykes volt az. Megégve, de életben. A jelenlévők közül sokan gyanakodva méregettek, mások lesújtó pillantásokat vetettek rám. Alig kaptam levegőt, a lelkem mélyén éreztem, hogy én lehetek a szerencsétlenség oka. A jobb kezem még mindig füstölt. A könnyeimmel küszködve, vacogva tántorogtam el az öltözők bejáratáig, ahol végre megszabadultam a sisakomtól és hánytam.
Az ezt követő napokra nem nagyon emlékszem. Bizonyára nem volt tiszta a tudatom. Jöttek mindenféle emberek. Vizsgálgatni kezdtek én pedig agymosott zombiként tűrtem, amit kellett. Elbeszélésekből hallottam, hogy egy a tenyeremből kiszökő villám találta telibe Dykes-t, aki egyébként a labdát várta. Ettől sérült meg az elkapó. A szüleimen kívül csak az edzőm és egy Phillipp Greyfield nevű legendás játékos (jelenleg sportriporter) állt ki mellettem támogatóként. Ami biztos volt az az, hogy Bay Cityben nem lesz maradásom, és bár Dykes életben maradt, más pedig nem sérült meg, mégis el kell hagynom a szülővárosom és örülhetek, hogy nem lincseltek meg ebben az istenfélő városkában. Phil tanácsolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy Doran Fields nevű sportolóval (harcművész), aki talán tud nekem segíteni abban, hogy mi is vár rám a folytatásban. Miután kérdezősködtem kicsit kiderült, hogy Fields jó nevű harcművész, élvonalbeli. Ezért – más ötletem nem lévén – megállapodtunk egy találkozóban New Yorkban, Manhattan szigetén. Kapóra is jött az utazás, mivel olyan messze nem igen tudnak a velem történtekről, így van rá esély, hogy tiszta lappal indulhatok. Magamhoz kaptam néhány személyes holmimat. Egy levélben elköszöntem mindenkitől, különösképp Dykes-tól, aztán útnak indultam...
***Charlie 17 esztendős, edzett (185 cm magas, 85 kilo), jóképű fiú, akinek mindig helyén volt a szíve és az esze. Egészséges magabiztossággal élte eddigi életét, ahogy az egy leendő NFL sztárnál nem is szokatlan. Jól végezte a tanulmányait, amibe belefogott azt mindig sikerrel hajtotta végre. Szeretett középpontban lenni, vezéregyéniség volt. Csapattársai, barátai mindig is kedvelték. Szülei (Christopher és Lidia Chambers) közösen vezetnek egy autókereskedést.
Jelenleg önbizalma kissé megkopott, inkább zárkózottság jellemzi, és korábbi harsányságát is maga mögött hagyta. Reméli, hogy idővel visszatér az életkedve. Képességéről még szinte semmit sem tud, ahogy a mutánsok világáról sem. Ebben a tekintetben neki minden teljesen új.